- Igen, ez egy érdekes történet ... - mondta Ed - Nos, amint mondtam folyton nőket hozott haza akiket csak úgy ismerhettünk meg ha együtt vacsorázunk. - nézett le a földre - Egyszer hozott egy csajt aki annyira izgult, hogy velünk találkozik, hogy folyton remegett a keze - mondta kezét rázva elkerekedett szemekkel. David már dőlt a nevetéstől. - És az volt ... hogy ivás közben kiesett a kezéből a pohár. - mondta, homlokát fogva - És az ami a pohárban VOLT - mutatott fel kezével - az ölében LETT. - mutatott a földre. - Én meg hangosan felröhögtem.
- Mi??? Hangosan felröhögtél? - kérdezte mosolyogva Amanda. Dave már fura képet vágott mert kb. 20 másodpercig nem jutott levegő a tüdejébe.
- De ha láttad volna! Akkor most nem csodálkoznál! - miután ezt kimondta, a kihangosítóban megszólalt a sofőr; az utazásból két óra lement. Most kaja szünet van, mindenki menjen ki a buszból.
Mikor sorjában kiszálltak egymás mögött a sofőr meglátta, hogy mindannyiuknak könnyes szeme.
- Ti ... ti sírtatok? - kérdezte, mire hármójukból kiszakadt a nevetés, és a sofőr nem kapott választ.
Mindannyian kaptak valami kaját aztán vissza szálltak. Mindenki a kabinjába vonult, és elvoltak a következő két órában. A nagy erdős részből kiértek egy hosszú útvonalra, aminek a közepén van egy kereszteződés. A kereszteződésben balra kanyarodtak. Ott volt egy hosszú út aminek jobb oldalán több út ütközött ezzel az egyel. A hosszú út végén volt egy nagy ház, színe citromsárga. A ház egyik oldalán egy fenyő, a másikon kis bokrok voltak. A ház mögül lehetett látni a távolban lévő nagy, zöld erdőt.
A háznál meg állt a busz. A sofőr megszólalt; aki a vámpírok házába megy, az most menjen le a földszintre.
A szinte simán guruló buszon egyszerű volt lemászni a lépcsőn. A busz megállt, Amandáék kiszálltak, ki keresték a cuccaikat és a busz már ment is tovább. Az ikrek a busz felverte porban nézték, ahogy ez a nagy járgány, ezen a régi úton gyorsan száguld. Eközben Ed teli örömmel nézte azt a házat, amit utoljára öt éve látott. David-ék felé fordulva azt mondta; itt vagyunk! Ed megnyomta a csengőt. Egy férfi lépett ki a gyönyörűen tiszta házból, a kezét törölgetve. Köszönt, majd Ed-hez fordult.
- Nem gondoltam, hogy következőre a testvéreiddel jössz ide vissza. - mondta mosolyogva a férfi -Egyébként Robert vagyok de szólítsatok Robnak!
- Nem változott ez a ház. - mondta Ed a házat nézve, miközben fel emelte a nagy táskáját.
- Hogy hogy nem változott? Hát nem látod? - kérdezte miközben indult befelé.
- Ja, de látom! A színe! Rondább lett! - mondta eljátszva, hogy csodálkozik.
- Nem kellett volna megkérdeznem. - fordult vissza a lépcsőről.
Miután bementek, mindannyian megkapták a szobáikat. Amanda az üres szobában forgolódott. Aztán lerogyott a földre, és kinyitotta a táskáját. Kihalászta belőle az osztályképet, és hosszasan nézegetve kiszakadt belőle a sírás. Könnyes szemmel nézte a már homályos képet, mikor Ed benyitott:
- Amanda gyere vacsora ... - meglátta a földön tértelő, könnyes szemű, képet nézegető lányt. Lassan mögé ment, és megnézte a képet. Aztán elé ment és leguggolt. Lehajtotta Amanda elől a képet. - Az semmit sem segít, ha napokig sírsz és depis leszel. Most már itt leszel egy, vagy kettő évig. Most ők a családod, ők a barátaid. - fogta meg a kezét és segítette felálni - Oké? - mosolygott.
- Oké. - mondta. Ed kivette a kezéből a képet és az éjjeli szekrény fiókjába tette.
- Ha jobban érzed magad gyere vacsorázni. - csukta be csöndesen az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése