Egy férfi jött értük egy kocsival. Amanda be pakolta a cuccait a csomagtartóba, aztán el indultak. Anyukája is jött, egy ideig elkísérte. Amanda szomorúan nézett ki az ablakon. Utoljára láthatta a várost.
   Egy ideig az autópályán mentek és egy pusztás mellet félre álltak. Amanda nem értette mi történik:
  - Most mi van? - kérdezte.
  - Megvárjuk míg nem lát minket senki. Az után be megyünk az erdőbe. - mondta a sofőr.
  - Aztán mivel? Kocsival?
  - Hát persze! - vigyorgott.
   Ez után a sofőr egyenesen az erdőbe vezetett. Megállt és ki szált a kocsiból.
  - És most? - nézett Amanda a lehúzott ablakon keresztül a férfira.
  - Jelet adunk. - dobbantott kettőt a lábával.
   Erre a föld egy részen le ereszkedett. Egy kis lejtő jött létre ami egy alagútba vezetett. A sofőr vissza ült a kocsiba és bement vele az alagútba. Amanda és anyja nem tudtak megszólalni. Egy jó ideig az alagútban mentek. Egy idő után egy emelkedőt láttak ami nem vezet sehova. A férfi megszólalt:
  - Látjátok azt az emelkedőt? - nézett hátra - Na, azon most fel megyünk.
  - De sehol sincs egy lyuk ... - nézett az anyuka.
  - Nekem mondja? Én már századszorra megyek át ilyenen!
   És így értek ki az alagútból. Átmentek a földön. Kiértek egy beton útra ami egy parkoló szerűségbe vezetett. Óriási fekete buszok álltak benne.
  - Most hol vagyunk? - kérdezte az anyuka.
  - Az állomáson. Innen indulnak a buszok a városokba.
  - Buszok? Azokkal visznek minket? - nézett Amanda.
  - Igen. Egy buszban van 20 kabin, minden embernek egy kabin jut. Régen sokkal rosszabbak voltak. Örülj neki, hogy ilyennel mehetsz.
   Amanda szíve majd kiugrott az izgalomtól. Bementek az állomásra. "Két emeletes buszok. Mintha Londonban lennék." Ez járt a lány fejében.
  - Na szóval, Amanda Jensen ... - kereste a sofőr a nevet egy táblázat szerűségben - megvan. A négyes busz.
    Amanda anyukája egyszer csak kezével egy fekete hajú, magas fiúra mutatott. Elkezdett kiáltozni:
  - Amanda! Amanda, az ott szerintem Ed! - a lány gyorsan oda kapta a fejét. - Ed, a bátyád!

A lány mindig anyjával élt. Egy szép házban laktak ketten. Nem volt se apja, se testvére.
   A következő egy hét azzal telt el, hogy édesanyja elmesélte mi történt a lány nagymamájával.
  - Anyu, honnan tudsz ennyi mindent, ha nem is voltál ott?
  - A nagyi hagyott neked egy levelet. De az a levél mindig nálam volt, hogy amíg nem jön el az ideje, hogy elolvasd, addig nehogy valaki megtalálja.
  - És megvan még a levél?
  - Nem, mivel tudtam, hogy nemsokára el kell mondanom, be gyakoroltam és megsemmisítettem.
  - Aha. Asszem értem.
  - Akkor jó.
Ez után nem szólalt meg senki. Az anyuka viszont nem fejezte be amit mondani akart.
  - Még el kell mondanom valamit.
  - Még valamit? Mennyi van még hátra? - kérdezte ijedten Amanda.
  - Valójában csak ez az egy. - mondta idegesen.
  - Anyu, mond ki! - biztatta mosolyogva.
  - Jó. Kimondom. Nem vagy egyke.
  - Tényleg? - Amanda szeme felcsillant.
  - Igen. Van két fiú tesód.
  - Két bátyám? ... - kérdezte kicsit csalódottan.
  - Egy bátyád van ... meg egy iker tesód.
  - Iker tesóm ... - mereven bámulta a nagy semmit - fiú iker tesóm?
  - Igen. - mondta félve, hogy nem fog neki örülni.
Amanda egyszer csak elmosolyodott, és azt mondta: Van két tesóm! Anyja boldogan sóhajtott egyet.
   Szó szerint mindent ki faggatott a tesóiról. Viszont anyja csak bátyjáról, Edről tudott mesélni, iker tesójáról semmit se tud. E miatt pár csepp könny ki hullott édesanyja szeméből. Később Amanda a lehető legszerényebben meg kérdezte:
  - Miért titkoltad el, hogy van két tesóm? - erre anyja zavartan nézett lányára.
  - Tudod, mikor terhes voltam veletek, apáddal úgy döntöttünk, hogy el válunk.
  - Miért én lettem egyke?
  - Mind ketten úgy gondoltunk hogy egy fiúnak jobb ha az apja mellett nevelkedik fel.
  - Az oké, de az még nem derült ki, hogy miért titkoltátok el.
  - Akkor annyit mondok: Mit csinálnál, hogyha kis jelek arra mutatnának, hogy van két tesód? - Amnada gondolkozott. Anyja helyette folytatta - Utánuk keresnél. És az mit csinálna a helyzetünkön? Rontana. Most már érted?
  - Igen. Igazad van. De a bátyám. Ő gondolom tudta, hogy létezem.
  - Igen. És jól titokba tartotta eddig.
   Ez után nem történt semmi különös. A lánynak pakolnia kellett a cuccait. Ugyanis következő nap indul. Végig gondolta, hogy milyen volt az élete. Alsóban senki sem barátkozott vele. Nem tudott alkalmazkodni. Ötödikre átment másik suliba. Ott sikerült össze barátkoznia az osztálytársaival. Sok emléke maradt abból a városból. És élete első normális, egyben legjobb éve után el kell mennie. Még utoljára végig járta a házat. Ezt a képet tartogatta emlékezetében hosszú, hosszú ideig.

   Közeledik a nyár vége. Ez járt Amanda fejében. Ennek örült is meg nem. Örült, mert láthatja barátait. De a nyár Amanda korában a szabadságot jelentette. A nyár olyan mint egy jó álom. De egyszer mindennek vége van.
   Amanda csak ült az és gondolkozott. Elképzelte milyen lesz majd ha vissza megy a suliba. De azt nem gondolta volna, hogy oda többet nem fog vissza menni.
   Nagy titkok voltak a családban. A lánynak születése óta csak egy nagymamája és papája volt. A másik kettőről csak annyit tudott, hogy születése előtt már meghaltak. Semmi többet. Miközben Amanda ült az ágyon, anyukája be kopogott az ajtón. Csöndesen köszönt:
  - Szia, kicsim. - elmosolyodott és ez után arca gondterhelt volt. - Valamit el kell mesélnem a nagymamádról.
  - Anyu, minden rendben?
Anyja nem válaszolt. A földre nézett és folytatta amit el kezdett:
  - A nagymamád ... - mondta idegesen - más volt mint a többi ember. Különleges képességei voltak. - nyögte ki nehezen. - Tudott ... - ránézett Amandára aki azon is meglepődött amit eddig hallott. - tudott repülni és vámpír fogai voltak. - mondta gyorsan, hogy túl legyen rajta.
Amanda úgy nézett anyjára. mintha hülye lenne.
  - Biztos jól érzed magad?
  - Igen.
  - Amit előbb mondtál úgy hangzott, mintha egy 16 éves vámpír rajongót hallanék, aki már magát is vámpírnak hiszi.
Erre anyukája felnevetett. És tekintete újra komoly lett.
  - Hidd el nekem!
Amanda gondolkozott. Becsukta a szemét körülbelül öt másodpercre, aztán rá nézett anyjára.
  - Jó. Folytasd.
Édes anyja végig gondolta az egészet és tovább mondta.
  - Elküldték egy helyre amit csak olyasmi emberek ismerték mint ő.
  - Várj, hogy érted, hogy "olyasmi"?
  - Tudod, nem csak vámpírok léteznek, hanem varázslók, boszorkányok, meg ... vérfarkasok. Stb.
  - Úha. Ez ilyen titok, vagy mi?
  - Igen. Ezt csak azok tudhatják akik azok közé tartoznak mint akiket előbb fel soroltam.
  - Na várj egy kicsit! Ha csak azok tudhatják meg ezt akkor te ...
  - Nem, én nem vagyok az.
  - Ja, jó, akkor ez esetben nem értem.
  - Ezt a nagymamádnak kellet volna el mondania. De ő meghal szóval nekem kell.
  - De nekem miért kell minden áron megtu ... - és ebben a pillanatban esett le neki.
  - Igen. Vámpír vagy. - mondta édes anyja szomorúan. - Neked is oda kell menned.
Amanda fejében most sok minden járt.
  - El kell innen ... mennem? - kérdezte szomorúan.
  - Igen.
  - Miért? - állt fel mérgesen - Miért kell el mennem?
  - Mert a saját életed kell élned. Én sem akarom, hogy elmenj. Most, hogy el árultam ki vagy valójában, nem szabad el árulnod senkinek! Én sem értem mért kell elmenned de egy hét múlva érted jönnek!
  - De ez a rendes életem! Én itt élek! Vannak barátaim! Egy klassz suliba járok!
  - Tudom, hogy ez neked nehéz. De ez az egy hét arra elég lesz, hogy befogadd.
Ez után mind a ketten csöndbe maradtak. Csak szomorúan ölelgették egymást.