Egy férfi jött értük egy kocsival. Amanda be pakolta a cuccait a csomagtartóba, aztán el indultak. Anyukája is jött, egy ideig elkísérte. Amanda szomorúan nézett ki az ablakon. Utoljára láthatta a várost.
   Egy ideig az autópályán mentek és egy pusztás mellet félre álltak. Amanda nem értette mi történik:
  - Most mi van? - kérdezte.
  - Megvárjuk míg nem lát minket senki. Az után be megyünk az erdőbe. - mondta a sofőr.
  - Aztán mivel? Kocsival?
  - Hát persze! - vigyorgott.
   Ez után a sofőr egyenesen az erdőbe vezetett. Megállt és ki szált a kocsiból.
  - És most? - nézett Amanda a lehúzott ablakon keresztül a férfira.
  - Jelet adunk. - dobbantott kettőt a lábával.
   Erre a föld egy részen le ereszkedett. Egy kis lejtő jött létre ami egy alagútba vezetett. A sofőr vissza ült a kocsiba és bement vele az alagútba. Amanda és anyja nem tudtak megszólalni. Egy jó ideig az alagútban mentek. Egy idő után egy emelkedőt láttak ami nem vezet sehova. A férfi megszólalt:
  - Látjátok azt az emelkedőt? - nézett hátra - Na, azon most fel megyünk.
  - De sehol sincs egy lyuk ... - nézett az anyuka.
  - Nekem mondja? Én már századszorra megyek át ilyenen!
   És így értek ki az alagútból. Átmentek a földön. Kiértek egy beton útra ami egy parkoló szerűségbe vezetett. Óriási fekete buszok álltak benne.
  - Most hol vagyunk? - kérdezte az anyuka.
  - Az állomáson. Innen indulnak a buszok a városokba.
  - Buszok? Azokkal visznek minket? - nézett Amanda.
  - Igen. Egy buszban van 20 kabin, minden embernek egy kabin jut. Régen sokkal rosszabbak voltak. Örülj neki, hogy ilyennel mehetsz.
   Amanda szíve majd kiugrott az izgalomtól. Bementek az állomásra. "Két emeletes buszok. Mintha Londonban lennék." Ez járt a lány fejében.
  - Na szóval, Amanda Jensen ... - kereste a sofőr a nevet egy táblázat szerűségben - megvan. A négyes busz.
    Amanda anyukája egyszer csak kezével egy fekete hajú, magas fiúra mutatott. Elkezdett kiáltozni:
  - Amanda! Amanda, az ott szerintem Ed! - a lány gyorsan oda kapta a fejét. - Ed, a bátyád!